A NEM-et mondás kultúrája

„A NEM egy korrekt válasz.”

Hallgatóim kérdezik, hogy érjük el, hogy a kamaszgyerekünk képes legyen NEM-et mondani a társaságban a drogra?

IGEN-t könnyű mondani, megfelelési kényszer, konfliktuskerülés, gyerekkori engedelmességi mintákat követve, a másik szimpátiájának, szeretetének megtartását védve, meggondolatlanság, könnyelműség miatt, csoportnyomás hatása alatt. NEM-et mondani nehéz, holott fontos lenne: szükség van a saját érdekek képviseletére, kell szembemenni a tömeggel, a megszokottal, akkor is, ha magyarázatra szorul, ha érveket kell felsorakoztatni. Ki kell állnia maga mellett: a saját, nem pedig feltétlenül a közösség érdekeit kell figyelembe vennie, esetleg a másik érdekét háttérbe kell szorítania.

A NEM-et mondás kultúráját a családban sajátítja el a gyerek, ebben nő fel, ezt látja szüleitől. Csak szeretetteljes, empatikus kapcsolatokban, a teljes elfogadás mellett alakul ki. Párkapcsolatokban a teljes elfogadás alapja a bizalom: bízom magamban és bízok a másikban, biztos vagyok a szeretetében, ami feltétel nélküli. “Elfogadom tőled, hogy Neked most nem az a jó, ami az én véleményem, döntésem, cselekvésem. Cserébe majd számíthatok arra, hogy Te is elfogadod, ha én NEM-et mondok neked, mert nem Téged, nem a személyiségedet utasítom el, hanem a helyzetet másképp látom, a saját szemszögemből nézve, másként értékelem és akkor és ott más lesz nekem a jó, mint Neked.”

Gyermeknevelésben minden szülő célja: önálló, független, határozott, sikeres, célratörő gyereket nevelni, aki majd felnőttként a jég hátán is megél, nem „nyámnyila, anyámasszony katonáját” – azaz olyasvalakit, aki tud dönteni és ki mer állni a saját érdekei mellett. Ehhez arra van szükség, hogy a gyermeket megtanítsuk dönteni, azaz szülőként el kell fogadni a döntését, ha amellett képes racionálisan érvelni és meg tudja védeni az igazát. Ez jelentheti azt is, hogy néha majd szembemegy a szülői döntéssel, nem nekünk lesz mindig igazunk és engedni kell neki. A szülői EGO-t, az önérzetet, a felnőtt mindenhatóságban való hitünket kell hátraszorítani.

Mikortól fogadjuk el a gyermeki NEM-et? A hároméves, hisztis, dacos ovisnak is engedjünk? Ő még nem fog racionálisan érvelni, hogy miért nem akarja megenni a spenótot… ugyanakkor be kell, hogy épüljön a magatartásába a NEM-et mondás lehetősége. De ekkor még a szülőnek nagy a felelőssége, a szülő dönt arról, hogy mikor és mit lehet megengedni a gyermeknek, mikor kell következetesen tiltani bizonyos cselekedeteket. Ugyanakkor a szülő a saját és a család viselkedéskultúrájával folyamatosan példát mutat: “NEM, nem sütök vasárnap palacsintát, mert én is pihenni szeretnék, de elmegyünk helyette fagyizni.”

Mire elérjük a lázadó kamaszéveket, addigra kialakulhat otthon az a szeretetteljes, elfogadó érzelmi alapokra épült stabil bizalombank, ami felvértez minket, hogy tudja minden családtag: lehet NEM-et mondani, de attól még ugyanúgy szeretjük egymást és nem veszítjük el a másikat. Ha ebben nő fel a gyermekünk, akkor van rá esélyünk, hogy mer majd NEM-et mondani, nemcsak nekünk otthon, hanem a haveroknak is. Mert a magabiztossága, a stabil énképe, karakánsága nem a külső elfogadástól függ, hanem a beépült értékeitől, az elsajátított magatartásmintáktól, mert tudja, mi jó neki és mire kell NEM-et mondania.

Mert „a NEM egy korrekt válasz.”

A következő blogbejegyzés témája: a családi kommunikáció, az asszertivitás.