Kiskamasz és kamasz a családban
Anyuka panasza a 11 éves lányáról…
„Hazajön, bezárkózik a szobájába, bámulja a plafont, szerelem után sóvárgó nyálas slágereket hallgat a lányom. A FB-n lóg egész este, aztán éjfélig sutyorognak a a barátnőjével Viberen. Hatalmas kitömött hátizsákkal megy reggel iskolába és a WC-ben átöltözik. Azt se tudom, honnan vette azokat az extrém göncöket, na és a zene amit hallgat!!!! Bezzeg karácsonyi vacsorára én hiába vettem neki egy fehér selyemblúzt, azt nem vette fel a nagyanyja kedvére. Suli után a barátnőivel együtt lógnak és vihognak a fiúkon, ábrándoznak a médiasztárokról és a legfontosabb, mint írnak, mit lájkolnak a többiek a közösségi médián róluk…”
Ugye ismerős? A tavalyi bájos kisiskolás lányunk, aki a múlt évi farsangon még Leila hercegnőnek öltözve megnyerte a jelmezversenyt, most kisikkan a kezünk közül és egyik napról a másikra eltűnik a család dinamizmusából. Új barátnőkkel megy el otthonról és nem osztja meg velünk, hol is töltötték az estét. Még nem lázad, csak kerül minket… új utakon jár, ahová már nekünk nincs meghívásunk. Elzárkózik vagy ügyesen kikerüli kérdéseinket és a tekintetünket. Kiskamasz…
Aztán a következő nyár berobbantja a hormonjait és pár hónap alatt kinőiesedik. Először zavarja a melle, a szélesedő csípője és nőies vonásai, meg főleg zavarban van, hogy vonzza a férfi tekintetet a fiatal nő bája. XXX-es fekete pólóban és nyáron is farmerban jár, a hosszú haja elrejti az arcát.
A kamaszfiúkat még váratlanabbul éri a hormonális változások kiváltotta testi-lelki átalakulások váratlan sorozata, ez a hormon-tsunami… Képzeljük csak el, eddig a 10-11 éves kiskamasz fiúk életét a fiúcsapat focimeccse, a csoportban betöltött rangjuk kivívása és a pozíciójuk sikeres megőrzése töltötte be. Teljesíteni, legyőzni, felülkerekedni volt számára fontos, a sikert nem az iskolai teljesítmény, hanem a sportban kivívott ügyesség jelentette a fiúcsapatban.
Aztán egyik napról a másikra, egy pattanásos új arc, megnyúlt fülek és hosszú orr néz vissza rá a tükörből. Egy nyár alatt a tornasorban leghátulra vagy legelőre kerül, és két számmal nagyobb edzőcipőt kell venni ősszel. Persze ez azzal jár, hogy ő maga sem tudja mit kezdjen a megnyúlt kezével és hosszú, vékony lábával, csetlik-botlik, ügyetlenkedik, mutál a hangja, szóval inkább meg se szólal. Hatalmas pólókba és nagy lógó farmerbe rejti cingár, megnyúlt végtagjait és vállig érő hajat növeszt, hogy senki ne lássa hosszú orrát, elálló fülét, pattanásos arcát és a bizonytalan tekintetét.
A még békés kiskamaszkort a lázadó teenager évek követik.
Rendetlen szoba, piszkos tornacipők, bömbölő zene, fordított éjszakák és nappalok és a bezárt ajtók éve ez. Hatalmas énkép-változáson mennek keresztül a kamaszok! Gondoljuk csak el, mi mit érzünk, ha nem azt látjuk a tükörben, amit megszoktunk, amit szeretnénk: ha felszedünk pár kilót, ha a fodrász elnézi a festéket, ha csupa ősz lesz a szemöldökünk, ha megkopaszodunk, ha kihullik a hajunk. Mi is kellemetlenül, frusztráltan érezzük magunkat.
Ezen kamaszkori változások következtében végbemenő testi (szomatikus) és pszichés átalakulások elfogadása, megértése, feldolgozása nagy kihívást jelent az addigra bezárkózó kamasznak, aki teljesen befelé fordul tanácstalanságába. Szülőként pedagógusként az a legfőbb tanács, hogy türelemmel és tapintattal kell kivárni, amíg a kamasz gyerekünk kezdeményezi a beszélgetést. A kortársak, barátok köre jelentősen átalakul, hisz nem a banda, a csoport fontos már, hanem hogy megtalálja önmagát, az identitását, az önazonosságát.
A másik nem iránt érzett vonzódásban és kíváncsiságban is az önmaga keresése dominál, illetve a szexualitás kipróbálása. Míg a kiskamasz a szerelembe szerelmes, a teenager önmegerősítést keres az első szexuális tapasztalatoknál. Ki akarja próbálni, meg akarja élni azt önmagának. Kevésbé a szerelmes társ személyisége vonzza, inkább a közös próbálkozás, a közös első szexuális kaland.
A saját hangulatingadozásait épp úgy utálja ő is, mint a pattanásait és a kifordult világot. Ingerült, frusztrált, aki ambivalensen várja a szeretetet és a jó beszélgetéseket, ugyanakkor, mint egy sündisznó messze űzi a szülőt az arrogáns, néha durva beszólásaival. Ne feledjük, testileg, hormonálisan milyen hatalmasat fejlődött, mekkora tudás birtokában van és milyen kristálytisztán látja a körülötte lévő világ összefüggéseit… csak épp ezen összefüggések értékalapú megítéléshez hiányoznak még a kommunikációs eszközei, a formálódó jellem letisztult vonásai és a stabil énkép nyújtotta empátia.
Háborgó évek ezek, amikor is kritikusan ítél meg minket, az érzelmei elragadják, ütközik, robban. A család addigi békéjét felborítja az apa-fia, anya-lánya csaták, összetűzések váratlanul felcsattanó háborúja. Nem tűri a számonkérést, az elvárásokat, a kritikát, miközben ő szélsőségesen, sarkosan mond véleményt mindenről és mindenkiről.
Gyerekkora óta, mi szülők nyújtottuk számára a követendő példát, tizennégy éve lát, figyel minket, és eddigre megismeri jó és rossz tulajdonságainkat, esendőségünket, gyengeségeinket. Úgy érzi egyenlő partnerként kellene hogy kezeljük és ne szóljunk bele az életébe, hisz „Ti azt úgy se értitek meg”, hangzik el sokszor.
Úgy érezzük, csakazért is ellentmond, vagy csakazértis megy a saját konok feje után, hogy vitát provokáljon. Dacol, feledve az észérveket, engedve indulatának, akaratának. Dacol velünk, a tanárokkal, a világgal. Mi szüli ezt a dacot? Az az önigazolást, önerősítést, önállóságot kereső, én-építő, én-erősítő belső erő, amely az új, felnőtt én-jét kereső, építgető kamasz érzelmektől fűtött indulatát a szakítás irányába tolja. “Már nem vagyok gyerek, engedd el a kezemet, ne fogj vissza!”
Sokszor az anyák magukra erőszakolt türelemmel és megértéssel próbálnak lavírozni az egymásnak feszülő, vitázó apa és fia között, csakhogy béke legyen. Pedig jobb, ha a kamasz a jól ismert, eddig szeretetteljes, elfogadó családi közegben tanulja meg megvédeni magát, érveit és gondolatait. A küzdelemnek, a vitáknak a család biztos terepe, hisz kisgyermekkora óta tudja, itt megbocsátunk neki, és a vihar után is biztonságban érzi magát. Soha nem ingassuk meg abban a hitében, hogy a család a biztonságot jelenti számára. Ha el is viharzik, azt tudnia, éreznie kell, ide mindig visszavárjuk.
Csak akkor érdemes beleavatkozni az életébe, ha önmagát vagy környezetét veszélyezteti a viselkedése, vagy olyan társas közegbe kerül, ahol nem tudjuk távolról követni. Elmúlnak ezek a hónapok is, mint a bárányhimlő hetei annak idején: csak ki kell várni, belemarni, elvakarni, sebeket ejteni nem szabad, mert annak nyoma egy életre megmarad.
